Dear Everyone,
Ez egy másik fanfiction, amit nemrég kezdtem el írni... de, hogy honnan jött, nem tudom. Persze, szeretem az ilyen könyveket és filmeket, de, hogy én ilyet írjak, ráadásul a fiúkkal - mert igen, ez is 1D - párosítva, nem tudom miért született bennem :D Nem szokványos fanírásnak tervezem, mint ahogy a másik blogomat sem, de annak nagyobb a valószínűsége, hogy a való életben megtörténik, mint ennek.
Itt sem tudok konkrét napot mondani, hogy milyen napokon lesz friss (bár mondjuk a Love me for who I am-nél kezdek ráállni a hétfőkre), ahogy jól esik, úgy hozom, de azért nem akarlak titeket sokáig megváratni :D Már ha lesz olyan, aki olvasni fogja.
Nem rizsázok többet, itt a prológus, és a véleményekre tényleg kíváncsi vagyok, mert ilyet abszolút nem írtam még!
Kellemes olvasást!
xx, Sophie
Prológus
Kedves Naplóm,
"Születésnap."
Az ember életében egyfajta fordulópont. Egy olyan esemény, amit bár az öregedés miatt nem, de az ünneplés gondolata miatt - hogy ezen a bizonyos, számunkra varázslatosabb napon mindenki minket ünnepel - minden évben, újra meg újra izgatottan várunk.
De mi van akkor, ha már annyi születésnapod volt, hogy csak az elmúlt 26-ra emlékszel?
(...)
Azt hiszem, éhes vagyok. Később írok...
Tollamat gyengéden fektetem le az előttem elterülő könyvecske mellé, és sóhajtva az asztalom melletti polcra téved tekintetem.
A naplókat úgy cserélgetem, mint más az ágyneműjét. Megannyi könyv sorakozik a fából faragott polcon, de nem akarom megszámolni őket. Az túl valóságos lenne.
Valószínűleg ha ezek a könyvek beszélni tudnának, elég hosszú ideig mesélnék a bennük leírt fájdalmat és keserűséget. Minden nap órákat töltök azzal, hogy részletesen lejegyezzem a napi történéseimet - habár pár szóval is kifejezhetném magam: unalmas, monoton. Legtöbbször az érzéseimet, álmaimat fogalmazom meg, így reménykedve abban, hogy egy nap talán tényleg minden rendbe jön, de a mostani tényállások szerint ezt meghagyom a "kilátástalan lehetőségek" listáján. Mert a dolgok nem változnak. Ami egyszer elmúlik, az már soha sem lesz a régi: ilyen vagyok én magam is.
Ezt a tulajdonságomat Édesanyámtól örököltem; az ő példájára egy ajándékba kapott füzetbe kezdtem el írni, még egészen kicsi koromban. Azóta ez valahogy megmaradt.
Merengésemet a torkomat fojtogató, égető érzés szakítja félbe.
Képzeld el, hogy megégeted a kezed. Nem is... Inkább képzeld el azt, hogy otthon begyújtod a gáztűzhelyet. A főzőlap felforrósodik addig, hogy már látod a szikrákat - vagy csak odaképzeled őket? Mint a déli bábot a tátongó hőségben. Várj még...
"Születésnap."
Az ember életében egyfajta fordulópont. Egy olyan esemény, amit bár az öregedés miatt nem, de az ünneplés gondolata miatt - hogy ezen a bizonyos, számunkra varázslatosabb napon mindenki minket ünnepel - minden évben, újra meg újra izgatottan várunk.
De mi van akkor, ha már annyi születésnapod volt, hogy csak az elmúlt 26-ra emlékszel?
(...)
Azt hiszem, éhes vagyok. Később írok...
bejegyezte Raquel Navarro
2012. december 11., Seattle
Tollamat gyengéden fektetem le az előttem elterülő könyvecske mellé, és sóhajtva az asztalom melletti polcra téved tekintetem.
A naplókat úgy cserélgetem, mint más az ágyneműjét. Megannyi könyv sorakozik a fából faragott polcon, de nem akarom megszámolni őket. Az túl valóságos lenne.
Valószínűleg ha ezek a könyvek beszélni tudnának, elég hosszú ideig mesélnék a bennük leírt fájdalmat és keserűséget. Minden nap órákat töltök azzal, hogy részletesen lejegyezzem a napi történéseimet - habár pár szóval is kifejezhetném magam: unalmas, monoton. Legtöbbször az érzéseimet, álmaimat fogalmazom meg, így reménykedve abban, hogy egy nap talán tényleg minden rendbe jön, de a mostani tényállások szerint ezt meghagyom a "kilátástalan lehetőségek" listáján. Mert a dolgok nem változnak. Ami egyszer elmúlik, az már soha sem lesz a régi: ilyen vagyok én magam is.
Ezt a tulajdonságomat Édesanyámtól örököltem; az ő példájára egy ajándékba kapott füzetbe kezdtem el írni, még egészen kicsi koromban. Azóta ez valahogy megmaradt.
Merengésemet a torkomat fojtogató, égető érzés szakítja félbe.
Képzeld el, hogy megégeted a kezed. Nem is... Inkább képzeld el azt, hogy otthon begyújtod a gáztűzhelyet. A főzőlap felforrósodik addig, hogy már látod a szikrákat - vagy csak odaképzeled őket? Mint a déli bábot a tátongó hőségben. Várj még...
Most pedig, az egyik tenyeredet nyomd rá a főzőlapra. Számolj el magadban hatvanig. Ne csalj! Egy, kettő, három, négy, öt... hatvan. Na, még egy kicsit. Ne csalj! A bőr a tenyereden eggyé válik a lappal, szinte már odaragad, és ha akarnád sem tudnád onnan elvenni úgy, hogy ne tépje le a bőrt a kezedről. Oké, most már leveheted! Vedd el, mert még jobban fájni fog!
A bőr hangos sercegéssel reagál a hőre, amint megpróbálod elszakítani a felforrósodott laptól, amivel már majdhogynem egybeolvadt. Felsikítasz, mert borzasztó érzés, és kétségbeesve nézed a tenyered. A szemedből ömlenek a könnyek - Te még tudsz sírni! De jó neked -, az arcod lángokban, és úgy érzed a kezed önálló életet él. Tenyered belső feléről eltűnt a bőr, csak a csupasz, eleven hús piroslik. A levegő hatására hólyagok keletkeznek a seb körül, és még mindig ordítasz. Azt hiszed, meg fogsz halni.
Szörnyű, ugye? Ezt érzem minden pillanatban.
Kinyitom az erdőre néző, egyik hátsó ajtót, és gondolkodás nélkül bevetem magam a fák közé. A környezettől kicsit nyugodtabb leszek, de amint rám tör a szomjúság újra, elvesztem az eszem, és csak figyelek. És figyelek.
Azt mondják, az erdő, és a sűrű bozótos rémisztő és félelmetes, de ez a világ egyik legnagyobb hazugsága. A szeretlek az első.
Madárcsicsergés, apró neszek, az állatok morajlása, nyugalom... Nekem ennyit tesz az erdő. Csodálatos, hogy megállsz egy pillanatra, és mintha egy másik világba csöppennél. Ha jobban megfigyeled, önálló élete van itt mindennek. Csak állj meg egy percre, és kapcsolj ki.
Felpillantok az égre; épp hogy csak alkonyodik. Számomra a legbiztonságosabb napszak. A lemenő nap sugarai gyengén átszűrődnek a magas fák lombjain, ezzel halovány fényt juttatva be az erdő sűrűjébe, pontosan oda, ahol állok.
Még mindig mozdulatlan vagyok, csak várok. Egy neszre, egy illatra, vagy akármire, ami azt sugallhatja, hogy itt az idő. Pár perc néma csend után, orromat megcsapja egy keletről érkező illatfelhő.
Érzékszerveim felerősödnek, orrom még jobban kitágul, csak hogy magamba szívhassam jólesően az ismerős illatot, fülem ráfókuszál az illat tulajdonosára. Agyam elsötétül, torkomban felerősödik a kaparó érzés, és tudom, itt az idő.
Kilövök, és belevetem magam az erdő sűrűjébe. Csak egy gondolat jár a fejemben: innom kell.
A bőr hangos sercegéssel reagál a hőre, amint megpróbálod elszakítani a felforrósodott laptól, amivel már majdhogynem egybeolvadt. Felsikítasz, mert borzasztó érzés, és kétségbeesve nézed a tenyered. A szemedből ömlenek a könnyek - Te még tudsz sírni! De jó neked -, az arcod lángokban, és úgy érzed a kezed önálló életet él. Tenyered belső feléről eltűnt a bőr, csak a csupasz, eleven hús piroslik. A levegő hatására hólyagok keletkeznek a seb körül, és még mindig ordítasz. Azt hiszed, meg fogsz halni.
Szörnyű, ugye? Ezt érzem minden pillanatban.
Kinyitom az erdőre néző, egyik hátsó ajtót, és gondolkodás nélkül bevetem magam a fák közé. A környezettől kicsit nyugodtabb leszek, de amint rám tör a szomjúság újra, elvesztem az eszem, és csak figyelek. És figyelek.
Azt mondják, az erdő, és a sűrű bozótos rémisztő és félelmetes, de ez a világ egyik legnagyobb hazugsága. A szeretlek az első.
Madárcsicsergés, apró neszek, az állatok morajlása, nyugalom... Nekem ennyit tesz az erdő. Csodálatos, hogy megállsz egy pillanatra, és mintha egy másik világba csöppennél. Ha jobban megfigyeled, önálló élete van itt mindennek. Csak állj meg egy percre, és kapcsolj ki.
Felpillantok az égre; épp hogy csak alkonyodik. Számomra a legbiztonságosabb napszak. A lemenő nap sugarai gyengén átszűrődnek a magas fák lombjain, ezzel halovány fényt juttatva be az erdő sűrűjébe, pontosan oda, ahol állok.
Még mindig mozdulatlan vagyok, csak várok. Egy neszre, egy illatra, vagy akármire, ami azt sugallhatja, hogy itt az idő. Pár perc néma csend után, orromat megcsapja egy keletről érkező illatfelhő.
Érzékszerveim felerősödnek, orrom még jobban kitágul, csak hogy magamba szívhassam jólesően az ismerős illatot, fülem ráfókuszál az illat tulajdonosára. Agyam elsötétül, torkomban felerősödik a kaparó érzés, és tudom, itt az idő.
Kilövök, és belevetem magam az erdő sűrűjébe. Csak egy gondolat jár a fejemben: innom kell.
Narancssárga hajamba beletép időnként a szél, ezzel újra meg újra összeborzolva azt, de nem foglalkozom vele. Az egyre erősödő illat kaparja a torkomat, és legszívesebben saját körmeimmel szünetném meg a fájdalmat, de tudom, azzal csak magamnak ártanék.
Elhaladok egy patak mellett, majd annak irányában egy tisztásra érkezek, de mielőtt felfedném magam, lábaim legyökereznek, és meghúzódok egy fa takarásában, hogy megbizonyosodjak egyedüllétemről.
Az őz a tisztás közepén legel, és valószínűleg sejtése sincs arról, ami az elkövetkezendő pillanatokban történni fog. Keserűen elmosolyodok az élet igazságtalanságán, de gyorsan rendezem arcvonásaimat, és közeledni kezdek.
Ez az élet körforgása.
